Biográfia
Talán valahol ott kezdődhetett a történet, hogy a ködös homályba vesző 1976 februárjában egyszer csak megszülettem. Erről viszonylag kevés emlékem van. A következő képkocka - a szó szoros értelmében, merthogy a családi album egy gyöngyszeméről van szó - ahogy a járókában állok és mellettem egy dob van… De lehet, hogy ez még nem determinált semmit. Merész rendezői megoldással előreugrunk a 80-as évekbe. Általános iskolásként énekkaros voltam - de énektudásomat inkább nem fitogtatom, mert az emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el a hatályos jog szerint. Emellett, ahogy az akkortájt igen divatos volt, drága szüleim beirattak a zeneiskolába. Egy máig megmagyarázhatatlan külső vagy belső hatásra akkor úgy döntöttem, hogy nekem klarinétosnak kell lennem. Ebbéli szándékomat azzal gátolták, hogy előtte lelki felkészülés és vitálkapacitás növelés gyanánt 3 év szigorított furulya tanszakra ítéltek. Két év után adtam fel.
Újabb 3-4 év röppent tova zajtalan, és 13 évesen, már mint zenei öntudattal rendelkező fiatal (kizárólag Eddát hallgattam akkoriban) egy újabb minden előzményt nélkülöző döntés alapján úgy döntöttem, hogy dobos leszek, de minimum világsztár. Az első felszerelésem egy spirálfüzetbe rajzolt két karika volt. A verő pedig egy pár KOH-I-NOOR 2B-s ceruza. Rapid tempójú, és szigorú önképzés után fejlesztettem a hangszerparkon: konyhai szék, vödör, lavór, és a mennyezetre lógatva lábosfedők alkották az új hangszert. Kedvenc dalaimat remekül tudtam rajta kísérni.
A nagy ugrás az általános iskolai banketten következett be. A kötelező elemek után, már az opcionális szakaszban zeneileg hasonló érdeklődésű társaimmal az asztalokat összetolva színpadot készítetttünk és kedvenc dalainkra légzenéltünk. Én persze a légdobnál ültem, pusztán kényelmi okokból egy valódi széken. A perfromansz után volt technika tanárom közölte velem, hogy a mozásom alapjn úgy látja, hogy - némi képzavarral - nem csak csapkodok a levegőbe, hanem mintha tudnám mit csinálok, meg, hogy van ritmusérzékem. Kuli Ferenc tanár úr ugyanis jazzdobos volt. Így nála ülhettem először valódi dob mögé (”jéé, a lábcin nem akkor nyílik, amikor lenyomom??”), tőle kaptam az első néhány kottát, illetve tippet, hogy lehet dobverőt venni. Fel lettem fedezve. Rendben, keressünk tanárt! Akkori példaképemet, Donászy Tibort környékeztem meg, aki ráadásul egy kerületben lakott velem. A diák-tanári viszony nagyjából egy esztendeig tartott, ekkor ugyanis egy befektetésre készültem (a szabatosság kedvéért: készítettem elő szüleimet), első tényleges dobfelszereléseim első fecskéit készültünk megvenni. Ez első körben egy Amati lábcin állvány volt és egy pár Amati tányérral. Közel egy év alatt meglett a fehér Amati hangszer, lehetett zajongani. Egész addig, míg az első csendháborítás miatti szabálysértési ügyemig.
Mindezek közben Csaba Tamással (ma a Suburban Neon gitárosa) megalakítottuk első zenekarunkat a Totalcar-t. A fejlődés nem állhat meg, tanárt kerestem. Egy Kovács Béla nevű úrnál kötöttem ki, ahol az addigiakhoz képest rengeteg újdonságot sikerült elsajátítanom. Nála sajnos csak alig fél évig szívtam magamba a tudást. Azóta sem jártam tanárhoz, tudásom túlnyomó részét pusztán a megfigyelés technikájára alapulva szedtem össze. Jó módszer, csak nagyon lassú.
A középiskolai évek alatt különböző zenei próbálkozásokban kerestem a megfejtést. Ezek közül az egyik legmaradandóbb a Styx. Énekesünk a ma népszerű színész Bereczki Zoltán volt. Saját dalokat játszottunk, megkockáztatom: elég jól. Ez idő alatt esett meg, hogy a fehér Amatitól megváltam és - újfent szülői beavatkozással - hozzájutottam a piros Pearl Export-hoz. Sokáig használtam ezt a hanszert, mert szerettem. Aztán már nem.
A komoly fordulat 1999 tavaszán következett be. Az akkor még emocionális érzelmeket ki nem váltó Nulladik Változat nevű együttesből keresett egy Szuhaj Péter nevű fickó. Rockra hangolt szinapszisaim némileg nehezen fogadták be a NV erősen alteros zenéjét. Ennek ellenére próbáltunk egyet, majd négyet és már ott ültem a benczúr klub színpadán. Ha valamikor fostam valamitől életemben, az ekkor és ez volt az - egy állandó közönséggel, lemezekkel rendelkező csapat én pedig kis fiatalként (azért generációs szakadék szerencsére nem tátongott közöttünk) próbáltam megfelelni a magasnak vélt igényeknek. 8 tavaszt értem meg velük, idén döntöttem úgy, hogy külön utakra lépek - ami eddig sem volt egyébként teljesen újszerű, folyton-folyvást valamilyen zenei megmozdulás környékén kötöttem ki. 2004-ben sikerült szert tennem a ma is használt hangszeremre, egy Pearl Masters Studio-ra.
Idei nagy események sorába tartozik még egy második hangszerre történő beruházás (jó befektetésnek a legcsekélyebb jóindulattal sem mondanám), ez egy Pearl Export Select felszerelés. És ami leginkább foglalkoztat, az a wabiSZabi körüli szervezkedés. Erre majd azért részletesebben kitérek, ha eljön az ideje.